csabai Pántl László képei megvalósítják a néző azon titkos reményét, hogy a természet szín és formajelenségeit egy festő szemén keresztül láthassa.
Ugyanakkor a megfestendő tájrészlet, a természeti látvány hűséges visszaadása magát a festőt, csupán olyan mélységig érdekli, hogy az alkotóelemeket ujragondolja, értelmezze és kifejezésének eszközeként csoportosítsa.
Intim tájszemlélete, a finom megfigyelések sora, realista látásmódja mind-mind eszköze azon élménynek, amit a befogadó egy már elkoptatott szóval-sóhajtással jellemezhet; „hangulat”.
A fény-árnyék ellentétére építkező érzékeny festőisége, technikája mely a levegősen egymásra hordott rétegek, fénytől átjárt meleg színek együttese, a csak rá jellemző atmoszférát hordozzák.
Tájmotivumaiban különös jelentőséget kap néhány jelentéktelennek tűnő, de a kompozíció egészét nézve mégis fontos, központivá váló, gondosan kidolgozott részlet, amely lehet egy sejtelmes fénysugár, egy meghajló partsáv, egy vízfodrozódás, a víztükröt megtörő tárgy, vagy csillanás…
Minden igaz és felismerhető is lehet, mégis mindez a tárgyszerűség és a fantáziavilág talányos együttese.
Festményei hangulata, technikájának könnyedsége- finomsága, színeinek számtalan árnyalata, amelyek gazdagon tagolt és mégis egységes összhatásként a mozgás képzetét keltik a szemlélőben, élettel telítik meg a kétdimenziós képet.
Szuggesztív hatása alól a néző nemcsak szemét, de szellemét sem vonhatja ki, hiszen a szemlélődés közben számtalan, őt foglalkoztató kérdést és szituációt élhet meg, vagy értelmezhet át.
Képein, mint inspiratív festői közeg, a Tolnai Holt – Dunaág párás vizei, a Felvidék tájainak büszke csúcsai, az alföldi síkság egyszerű költőisége vissza-visszatérő motívumkör.
Az ember, mint a kompozíció tárgya, csak ritkán jelenik meg.
„…a tökéletes harmóniát maga a természet adja…”-vallotta.
„ A nagybányaiak utolsó mohikánja volt, akinek tehetségét egy számára értetlen világ elpazarolta …virtuozitása lenyűgöző…”mondta róla Wessely Tibor.